Amiről ritkán beszélünk

Inkább csak sejtelmesen ránézünk, néha kicsit oldalról, büszkén, elégedetten, önmagunkat dícsérve tulajdonképpen, hogy jónak bizonyult a megérzésünk, és nem két kézzel szórtuk a heti ötszörnyolc alatti melóért kapott pénzt. Néha meg is paskoljuk, leszálláskor megdöntjük, ránézünk a hajtóműre, cümmögünk magunkban egy sort, váltókarnál csettintünk nyelvünkkel egy komótosat, “behszép állapotban őrizte meg az előző tulaj, szinte el se hiszem”, vetjük oda két sör között a valamelyik kertben, a szoksásossá vált bringaesemények ecsetelésekor.
Aztán felülünk rá, érezzük az olasz manufaktúra becsben tartásának okát.
Olykori kényelmetlenséget hamarost megszokjuk, finoman beletörődünk abba is, hogy bizony első-hátsó kerék, bizony cserére érett. De a váltó, a hajtómű zenél, zene se kell, érezni a bringa ritmusát. Kis idő és már mintha mindig is ott állt volna, ahova az első hazatérés után támasztottuk volna. Féltjük, persze, hiába, kereket, ülést, bármit lopnak – és jó esetben csak ezeket. Lakatolunk, inkább ésszel, mint hévvel, de néha felemásan, aztán hálát adva a gondviselésnek, ott találjuk, büszkén, ahogy hagytuk.

Jó bringa a Dancelli. Megszerettem

.dancelli